1Sám 25:1 – 25:44

Sámuel halála. Nábál bolondsága, Abigail okossága

  1 Meghala pedig Sámuel, és egybegyűle az egész Izrael, és siratták őt, és eltemették az ő házában Rámában. Dávid pedig felkelt és elment Párán pusztájába.
  2 És volt egy ember Máonban, akinek jószága Kármelben vala, és ez igen tehetős ember volt: háromezer juha és ezer kecskéje volt neki. És Kármelben éppen juhait nyírta.
  3 (Azt az embert pedig Nábálnak, és feleségét Abigailnak hívták, aki igen eszes és szép termetű asszony volt; a férfi azonban durva és rossz erkölcsű vala, a Káleb nemzetségéből való volt.)
  4 És meghallotta Dávid a pusztában, hogy Nábál a juhait nyírja.
  5 Elkülde azért Dávid tíz ifjút, és monda Dávid az ifjaknak: Menjetek fel Kármelbe, és mikor Nábálhoz érkeztek, köszöntsétek őt nevemben békességesen.
  6 És így szóljatok: Légy békességben az életben, legyen békességben a te házad[népe] és legyen békességben mindened, amid van!
  7 Most hallottam, hogy juhaidat nyíratod. A te pásztoraid pedig velünk valának, nem bántottuk őket, és semmijük sem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg Kármelben valának.
  8 Kérdezd meg szolgáidat, ők meg fogják mondani neked. Legyenek azért ez ifjak kedvesek előtted, mert alkalmas időben jöttünk. Adj kérlek abból, ami kezed közt van, szolgáidnak, és a te fiadnak, Dávidnak.
  9 Elmenének azért a Dávid szolgái, és szólának Nábálnak mind e beszédek szerint a Dávid nevében, és várakozának.
  10 Nábál pedig felele a Dávid szolgáinak, és monda: Kicsoda Dávid és kicsoda Isainak fia? Mai napság sok [olyan] szolga van, akik elszöknek uraiktól.
  11 Vegyem azért kenyeremet és vizemet és az én levágott marhámat, amelyet nyíróimnak levágattam, hogy olyan embereknek adjam, akikről azt sem tudom, hova valók?
  12 Akkor megfordulának a Dávid szolgái az ő útjukra, és visszatérének; és mikor megérkezének, értesítették őt mind e beszédek felől.
  13 És monda Dávid az ő embereinek: Kösse fel mindenki kardját! És felköté mindenki a kardját, Dávid is felköté az ő kardját; és felment Dávid után mintegy négyszáz ember; kétszáz pedig ott maradt a poggyásznál.
  14 Abigailt pedig, a Nábál feleségét értesíté a szolgák közül egy ifjú, mondván: Íme Dávid követeket küldött a pusztából, hogy köszöntsék a mi urunkat, de ő elűzé őket.
  15 Azok az emberek pedig igen jók voltak mi hozzánk; és nem volt bántódásunk, és semmink nem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg velük jártunk, mikor a mezőn voltunk.
  16 Olyanok voltak reánk nézve, mint a kőfal, mind éjjel, mind nappal, az alatt az egész idő alatt, míg velük valánk, mikor a juhokat őriztük.
  17 Most azért értsd meg és lássad, hogy mit kelljen cselekedned, mert jelen van a veszedelem a mi urunk és az ő egész háza ellen, ő pedig oly kegyetlen ember, hogy senki sem szólhat neki.
  18 Akkor Abigail sietve vőn kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt juhot elkészítve, öt mérték pergelt búzát, száz kötés aszúszőlőt és kétszáz kötés száraz fügét, és a szamarakra rakta.
  19 És monda az ő szolgáinak: Menjetek el előttem, íme én utánatok megyek; de férjének, Nábálnak nem mondá meg.
  20 És történt, hogy amint a szamáron megy vala, és leereszkedék a hegynek [egyik] mellékösvényén: íme Dávid és az ő emberei lejövének eleibe, és ő összetalálkozék velük.
  21 Dávid pedig [azt] mondotta volt: Bizony hiába őriztem ennek mindenét, amije van a pusztában, hogy semmi híjja nem lett mindannak, ami az övé, mert ő a jó helyett rosszal fizet nekem.
  22 Úgy cselekedjék az Isten Dávid ellenségeivel [most] és ezután is, hogy reggelig meg nem hagyok mindabból, ami az övé, még egy ebet sem.
  23 Mikor pedig meglátta Abigail Dávidot, sietve leszállott a szamárról, és arccal leborula Dávid előtt, és meghajtá magát a földig.
  24 És az ő lábaihoz borula, és monda: Óh uram! én magam vagyok a bűnös, mindazáltal hadd beszéljen a te szolgálóleányod te előtted, és hallgasd meg szolgálóleányodnak szavait.
  25 Kérlek, ne törődjék az én uram Nábállal, ezzel a kegyetlen emberrel, mert amilyen a neve, olyan ő maga is; bolond az ő neve és bolondság van benne. Én azonban, a te szolgálóleányod, nem láttam az én uramnak szolgáit, akiket elküldöttél volt.
  26 Most pedig, óh uram! él az Úr és él a te lelked, hogy az Úr akadályozott meg téged, hogy gyilkosságba ne essél, és ne [saját] kezeddel szerezz magadnak elégtételt. Most azért olyanok legyenek ellenségeid, mint Nábál, és valakik az én uramnak megrontására törekesznek.
  27 És most ezt az ajándékot, amelyet a te szolgálóleányod hozott az én uramnak, adják a vitézeknek, akik az én uram körül forgolódnak.
  28 Bocsásd meg azért a te szolgálóleányodnak vétkét; mert az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harcait harcolja az én uram, és gonoszság nem találtatik te benned a te életedben.
  29 És ha valaki feltámadna ellened, hogy téged üldözzön és életed ellen törjön: az én uramnak lelke az élőknek csomójába lesz bekötve az Úrnál a te Istenednél; ellenségeidnek lelkét pedig a parittyának öbléből fogja elhajítani.
  30 És mikor az Úr megadja a jót az én uramnak mind aszerint, amint megmondotta felőled, és téged fejedelmül rendel Izrael fölé:
  31 Akkor, óh uram, nem lesz ez neked bántásodra és szívednek fájdalmára, hogy ok nélkül vért ontottál, és hogy az én uram saját maga szerzett magának elégtételt. Mikor azért jót tesz az Úr az én urammal: emlékezzél meg szolgálóleányodról.
  32 És monda Dávid Abigailnak: Áldott legyen az Úr, Izraelnek Istene, aki téged ma előmbe küldött!
  33 És áldott legyen a te tanácsod, és áldott légy te magad is, hogy a mai napon megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba ne essem, és ne saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt!
  34 Bizonyára él az Úr, az Izraelnek Istene, aki megakadályozott engem, hogy veled gonoszul ne cselekedjem, mert ha te nem siettél és nem jöttél volna előmbe, úgy Nábálnak nem maradt volna meg reggelre [csak] egyetlen ebe sem.
  35 És átvevé Dávid az ő kezéből, amit hozott neki, és monda neki: Eredj el békességben a te házadhoz; lásd, hallgattam szavadra, és megbecsültem személyedet.
  36 Mikor pedig Abigail Nábálhoz visszaérkezék, íme olyan lakoma volt az ő házában, mint a király lakomája, és Nábál szíve vigadozék azon, [mert] igen megrészegedett; azért ő semmit sem mondott meg neki, sem kicsinyt, sem nagyot egészen reggelig.
  37 Reggel pedig, mikor Nábál kijózanodék, megmondá neki felesége ezeket a dolgokat; és elhala az ő szíve őbenne, és olyanná lőn, mint a kő.
  38 És mintegy tíz nap múlva megveré az Úr Nábált, és meghala.
  39 És mikor Dávid meghallotta, hogy Nábál meghalt, monda: Áldott legyen az Úr, ki bosszút állott Nábálon az én gyaláztatásomért, és szolgáját visszatartotta a gonosztól, a Nábál gonoszságát pedig visszafordítá az Úr az ő fejére! És elkülde Dávid, és üzent Abigailnak, hogy elvenné őt feleségéül.
  40 Elmenének azért Dávid szolgái Abigailhoz Kármelbe, és beszélének vele, mondván: Dávid küldött minket hozzád, hogy téged elvegyen feleségéül.
  41 Ő pedig felálla, és meghajtotta magát arccal a földre, és monda: Íme a te szolgálóleányod szolgáló lesz, hogy mossa az én uram szolgáinak lábait.
  42 És Abigail sietve felkele, és felült a szamárra és az ő öt szolgálóleánya, akik körülötte valának, és elment Dávid követei után, és az ő felesége lőn.
  43 Ahinoát is elvevé Dávid Jezréelből, és mind a kettő felesége lőn neki.
  44 Saul pedig az ő leányát, Mikált, a Dávid feleségét Páltinak, a Láis fiának adá, aki Gallimból való volt.