Zsolt 39:1 – 39:14

Türelmes hallgatásra való elhatározás az emberi gyarlóságra való tekintettel. Könyörgés isteni vigasztalásért

  1 Az éneklőmesternek Jeduthunnak, Dávid zsoltára.
  2 Mondám: nosza vigyázok utaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; megzabolázom számat, amíg előttem van a hitetlen.
  3 Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott.
  4 Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel, így szólék [azért] az én nyelvemmel:
  5 Jelentsd meg Uram az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen mulandó vagyok.
  6 Íme tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is! Szela.
  7 Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat!
  8 Most azért, mit reméljek, oh Uram?! Te benned van bizodalmam.
  9 Ments ki engem minden álnokságomból; ne tégy engem bolondok csúfjává!
  10 Megnémultam, nem nyitom fel számat, mert te cselekedted.
  11 Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én.
  12 Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela.
  13 Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér, mint minden én ősöm.
  14 Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek és nem leszek többé!