Mennyei Atyánk örök igaz megmásíthatatlan tiszta Igéi a mi Urunk Jézus Krisztusa által.
1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, amikor Isten őrzött engem!
3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a sötétet;
4 Amint java-korom napjaiban valék, amikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körülöttem voltak gyermekeim;
6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és] állottak.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket szájukra tették.
10 A főemberek szava elnémult, és nyelvük az ínyükhöz ragadt.
11 Mert amely fül hallott, boldognak mondott engem, és amely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítsége.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 A szűkölködőknek én atyjuk valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt rájuk beszédem.
23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Ha rájuk mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arcom derűjét nem sötétíték be.
25 [Örömest] választottam útjukat, mint főember ültem [ott]; úgy laktam [ott], mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.
“Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” Tehát jól értsük meg: a világ fölött győzedelmeskedik a hit! A hitnek tehát igenis köze van a világhoz, és annak mindenféle problémájához. Nem olyan valami tehát a hit, ami a földi élettől és annak szükségeitől különválva, ettől nagy messzeségben lévő szellemi szférában él. Tehát nemcsak vasárnapi vagy templomi hit, amelyiknek semmi köze nincsen ahhoz, ami az embert napról napra, óráról órára foglalkoztatja. Persze, ilyen, földi élettől elszakadt hit is van, és az a baj, hogy a legtöbb ember különválasztja egymástól a hitéletét és az evilágban való életét. Azt tartja, hogy a hit csak a túlvilági ügyek elintézésénél szükséges, de amint földi kérdésekről, a mindennapi élet gondjairól-bajairól van szó: ide már nem hit kell, hanem meggondolás, értelem, ügyesség, ravaszság vagy pénz!
És lőn azok közül a napok közül egyen, mikor ő a népet tanítá a templomban, és az evangéliumot hirdeté, előállának a főpapok és az írástudók
Mikor pedig immár közelgete az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve kezdé dicsérni az Istent fennszóval mindazokért a csodákért, amelyeket láttak; Luk 19:1
Jézus ezeket hallván, monda neki: Még egy fogyatkozás van benned: Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz mennyországban; és